A Matruska színpadi nyelve egy olyan keresztezési folyamat eredménye, amely posztmodern érzékenységéből született, és valahol a színház, a képzőművészet, a tánc, a pantomim és a zene határmezsgyéjén mozog.

Interjú Carlos Roderóval az előadás rendezőjével és Daniela H. Faith-tel a koreográfussal
Juhász Bálint és Kenéz Anikó interjúja

- Miért választottátok az egymásba helyezhető, egyre kisebb és kisebb babákat tartalmazó orosz játékot, a Matruskát az előadás témájául?

- Ez volt a legmegfelelőbb kép, és egyben a legösszetettebb fogalom annak jelölésére, amit ki szerettünk volna fejezni az előadással. Egy olyan nő jelenik meg előttünk, akiben újabb és újabb személyiségekkel egyre újabb és újabb nőalakok jelennek meg. Valójában tehát, nem is egy nőről, hanem többről beszélhetünk, vagyis tulajdonképpen bármely nőről. Mindannyiunkban különleges személyiségek lakoznak. Így válik a matruska egy szép, összetett metaforájává annak, ahogy az egyre előbukkanó babákhoz hasonlóan, ezek a különböző személyiségek a felszínre kerülnek, más és más alakban. A matruska fogalom azonban nem csak erre a nőre utal, hanem a darab felépítését is tükrözi. Az előadásban különböző nyelveket, színpadi nyelveket és kifejezésformákat használunk; mint például a színház, a tánc, vagy épp a clown technika, és ezek is egymásból bukkannak elő.

- Az fontos, hogy a főszereplő nő?

- Az elején, természetesen, felmerült ez a kérdés is. Nem állt szándékunkban feminista darabot színpadra állítani. Ami ezzel a nővel történik, igazából megtörténhetne egy férfival is. Ebben az esetben azonban úgy gondoltuk, hogy a női lélek érdekesebb. A női érzékiség sokkal inkább tartalmazza azt, amit keresünk, mint egy férfi érzékisége.

- Azt mondjátok, hogy 'történik' valami ezzel a nővel; ez egy külső folyamat, ami meglepetésként éri a főszereplőt, vagy inkább saját döntése, hogy elinduljon ezen az úton?

- Két meglepő dologgal találkozik, két meglepetés éri. Az első, amikor belekezd ebbe a kutatásba. A második, amikor elkezdi felfedezni önmagát. Azokon a dolgokon, amelyekre rátalál, maga is elcsodálkozik. Fontos megemlíteni, hogy olyan valakiről beszélünk, aki számára az önfelfedezés tudatos döntés. Olyan nő ez, aki tudatosan dönt arról, hogy elkezdi keresni önmagát, hogy ki is ő valójában, hogy hol is van. Akiben megszületik ez az elhatározás gyakran találkozhat olyan dolgokkal, gyakran találhat olyasmiket is, amelyekre nem is számított.

A Matruska képről eszembe jut a Peer Gynt-féle hagymahasonlat, ahol az egyre újabb és újabb rétegek lebontása után nem találunk semmit, a Matruska viszont azt feltételezi, hogy a legvégén lesz egy bonthatatlan kicsi baba. Ez mit jelent szerintetek?

- Ez csak a fizikai korlát miatt van így. Ha tovább kutathatnánk, tovább haladnánk a babák szétbontásában. Most három táncosunk van, de lehetne tíz, tizenöt is. Amikor kezedbe veszel egy Matruska babát és kettényitod, egy újabbat találsz benne, és így tovább. Ahogy azonban haladsz az egyre kisebbek felé, azok egyre kevésbé részletezetté válnak. A legkisebb talán a legszegényebb, a legegyszerűbb, gyakran már ki sincs festve; tehát, a keresés-kutatás során fokozatosan, egyre inkább csalódnod kell.

- Említettétek, hogy az előadásban különböző művészeti ágak kapcsolódnak össze. Hogyan történik ez, milyen a munkafolyamat?

- Egy nagy ellentmondás találkozásáról beszélhetünk itt: egyik oldalról ott vannak az intencióink, hogy mit szándékozunk, szeretnénk csinálni; a másikon a rendelkezésre álló eszközeink. Ha hűségesek akarnánk lenni az intencióinkhoz, sokkal több eszközt kellene használnunk. Eszköz alatt értem elsősorban az időt. Olyan művészekre van szükségünk, akik bele tudnak merülni ebbe a munkába, ezt persze feltételez egy fajta anyagi hátteret is. Olyan improvizációs munkafolyamatról van (lenne) szó, amely megkövetelné a három havi felkészülést, napi több órás munkával.

A mostani, harmadik Matruska verziónál - bár ez nem valósulhatott meg - mégis gyekszünk hűségesek maradni az eredeti intencióinkhoz, s fokozatosan közelítjük meg az elképzeléseinket. A próbák elején a darab forgatókönyve szerint folyamatosan haladunk végig a jeleneteken. Az improvizációk alapján eldöntjük, melyik jelenetben alkalmasabb a színház, mint eszköz a szándék kifejezésére, melyik jelenetben ötvözzük a két nyelvet, s melyikben legyen inkább csak tánc. Akár kész tervekkel, elképzelésekkel is érkezhetnénk a próbára, megmondhatnánk egyszerűen ki, mit csináljon; ez azonban egy sokkal szegényesebb munka lenne, nemcsak nekünk, hanem az előadóknak is. A szereplők kiválasztásánál olyanokat kerestünk, akik nyitottak, akik nemcsak táncosok, hanem a színház vagy a clown műfajában is képesek megnyilatkozni. Nem érdekesek számunkra azok a robot-szerű emberek, akik csak várják az utasításokat.

Egyébként az, ami a Matruskával történik, velünk is lezajlott a darab különböző verziói során. Az első változat körülbelül egy évvel ezelőtt született, és nagyon sok improvizációból épült fel. Most, amikor már a harmadik változatnál járunk, kevesebb lehetőség van az improvizációra, mert már van egy alapanyag, amiből dolgozhatunk. Most ráadásul, kicsit egyszerűbb is a helyzetünk, mivel az alapanyag mellé három fantasztikus táncosnő is társult.

- Van-e üzenete annak, hogy üres teret választottatok ez előadáshoz?

- Majdnem mindig üres térrel dolgozunk, hiszen itt minden lehetséges. Van díszlet: egy egyszerű fehér drapéria, ami olyan hatalmas, hogy beteríti és, ezáltal, megváltoztatja az egész teret. A legfontosabb dolognak azt tartjuk, hogy a szereplők adjanak életet a színpadon lévő tárgyaknak, illetve díszletnek. Spanyolországban az a közhiedelem járja, hogy azok a társulatok dolgoznak üres térben, akiknek semmiféle támogatásuk nincs. Néha mi is elgondolkozunk, vajon van-e anyagi oka annak, hogy lemondunk az ennél nagyobb díszletekről. Azt kell hogy mondjuk, nincs erről szó. Bármennyi anyagi forrás is állna rendelkezésünkre, ilyen térben szeretnénk dolgozni.

fotók: Pék Zoltán

- Hogyan találtál rá erre a szövegre?

Antal Attila: A szöveggel Ljubljanában találkoztam egy felolvasószínház - fesztiválon. Megtetszett, hogy végre egy szöveg, amely annak ellenére, hogy politikai szövegként íródott, semmiféle konkrét szociális képekkel nem sújt bennünket. Nyelve az antik drámákéhoz hasonló, egyszerűsége magával ragadó.

- Miért, hogyan aktuális ez a történet?

Antal Attila: A történet nem aktuális, a történet állandó. Archetipikus. S az, ahogyan elmesélik, az teszi kézzelfoghatóvá. A hideg mindennapok, melyekben semmi sem hozhat változást, a biztonságérzet, melytől függővé tesszük szabadságunk, megvonjuk magunktól a lehetőséget, hogy esetleg kiszellőztessük a poshadt levegőtől bűzlő szobáinkat magasszintű önámítás, melytől megrészegülve elvakult világuralomra kényszerülünk. Ha rájössz, hogy azoktól függsz, akiket magad alá rendelsz, egy nagyon kényes egyensúlyú rendszert hozol létre.

- Szükség volt-e arra, hogy módosítsátok a szöveget?

Antal Attila: A legnagyobb dramaturgiai beavatkozás egy új szereplő bevonása, akiről nem beszélünk. Ezen kívül néhány apróbb szövegfinomítás ill. jelenetsorrend-változtatás történt, de elmondható, hogy az előadás legnagyobb részt követi az eredeti szöveget.

- Mi volt a célkitűzésetek, amivel belevágtatok ebbe a munkába?

Antal Attila: Egy csendes, mozdulatlan előadás, melyben folyton forronganak a ki nem mondott félelmek. Egy olyan előadás, ahol fontos az, hogy hol ülsz, ahol számít, ki szól hozzád, hogy szólnak-e hozzád.

- Látsz-e különbséget a között, hogy hogyan bánsz egy kortárs szöveggel, illetve egy klasszikussal?

Antal Attila: Szerintem a legnagyobb különbség egy kortárs és egy klasszikus szöveg között az, hogy a kortárs szövegben kevesebb a kiolthatatlan kétely, mely az időbeli távolságból ered a priori. Egy klasszikus darabban nincs is semmi más, amibe kapaszkodhatsz, mint a kérdések, melyeket felvet, melyek klasszikussá, s nem csak "valaha népszerű"-vé teszik. De ezeket a kérdéseket el kell helyezni egy konkrét színpadi időben és térben.

Ekkor jönnek elő a konkrét, praktikus kérdések, melyeket megválaszolni csak egy meghatározott hozzáállással lehet. Vagy nem is kell egyáltalán, de az is döntés eredménye kell, hogy legyen, ha felelősséggel dolgozunk. A kortárs szöveg "érthető" számunkra, hiszen a viszonyok, melyekben született, közel állnak hozzánk. A klasszikus darab is volt egyszer kortárs. A viszonyrendszerek változnak, s egy már sokszor interpretált szöveg szinte kényszerít egy újabb interpretációra, míg például egy először színpadra alkalmazott szöveg üres lapként viselkedik, s sokszor ez az üres lap inkább kötelez, mint egy meghatározott kép. Alapvetően egy klasszikusból többet húzok.

-Milyen volt az írónővel az együttműködés?

Antal Attila: Rona ®uljjal a próbafolyamat során nem volt meghatározó a kommunikációm, ami őt illeti, szabad kezet kaptam, ami engem illet, a próbafolyamat előtt jóval több alkalommal találkoztunk, beszélgettünk a szövegről. Szerintem magába a próbafolyamatba az írónak nem kell beleszólnia, ha van valami ami nem világos, megkérdezem tőle, de ennyi. Az a legjobb, ha mindenki követi a megérzéseit az alkotási folyamatban. S színházról lévén szó, többszakaszos alkotófolyamatról beszélünk. Írás. Rendezés. Játék, mely alkalomról alkalomra újjáformálja a darabot.

Juhász Bálint

A Kortárs Drámafesztivál egyik legizgalmasabbnak ígérkező előadása, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 című előadása a húsz évvel ezelőtti romániai forradalom egyik eseményére, a marosvásárhelyi véres márciusra reagál. Máig sem tisztázott, hogy pontosan mi miért és hogyan történt akkor Erdély egyik legnépesebb városában, de tény, hogy az együtt élő nemzetiségek - magyarok, románok és cigányok - verekedtek egymással. Az előadást részben helyben élő, részben bukaresti színészek, magyarok és románok együtt készítették. A szöveget pedig, ahogy az alkotók fogalmaznak, maga a város írta: a stáb az eseményekben érintett emberekkel készített interjúkat, és az előadás jelenetei ezek alapján születtek meg. Erről kérdeztem Boros Kingát, az előadás dramaturgját.

- Azt írjátok az előadásotokról, hogy anti-történelmi dráma? Mit jelent az, hogy anti-történelmi?

Boros Kinga: Az ötlet erre a kifejezésre onnan született meg, hogy miközben mi próbáltuk a Yorickban ezt az előadást, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatában a mi csapatunk egy része is benne volt a Závada-féle Bethlenben, ami egy történelmi darab. Mi poénkodtunk egymás között, hiszen a mienk is egy történelmi darab, amennyiben egy húsz évvel ezelőtti - történelmi - eseményt dolgoz fel, csak nem úgy nyúl hozzá. Egyrészt sem egy eszmei olvasatát nem adja a történelemnek, másrészt pedig nincsenek benne hősök, neves történelmi személyiségek. Ha a lexikon-szerű értelmezést nézzük, akkor a mi előadásunk egyáltalán nem felel meg a történelmi dráma kritériumának. Közben mégis egy jelentős múltbéli eseményből indul ki.

- Hogyan kerültek bele a színészek a munkába?

Boros Kinga:Egészen a történet elején kezdem: 2004-ben láttam Gianina Cărbunariu előadását, a Stop the tempót a bukaresti országos fesztiválon, és azóta folyamatosan próbáltam meggyőzni rendezőket, hogy vigyék színre ezt a darabot.

- Ezt végül is ti játszottátok a Yorickban...

Boros Kinga: Igen, Sebestyén Aba, a stúdió vezetője megrendezte. Gianina eljött, megnézte az előadást, és nagyon tetszett neki. Aba pedig ezután sokat győzködte, hogy ne csak kész szöveget adjon, hanem rendezőként is dolgozzon velünk. Gianina végül is elfogadta a meghívást, és az volt az ötlet, hogy a három színésszel, aki benne volt a Stop the tempóban, illetve három általa Bukarestből hívott színésszel csináljunk előadást. Később a három vásárhelyi színész közül ketten kimaradtak a munkából, de csatlakoztak mások; felkértük például Korpos Andrást, aki ott volt a márciusi események kellős közepében. Tehát nem volt szereplőválogatás, meghívásos alapon jöttek a színészek.

- És a román színészek?

Boros Kinga: Gianinának megvannak a stabil emberei, akikkel dolgozik, ők mindannyian, hozzá hasonlóan, szabadúszók. Mădălina Ghiţescuval meg Rolando Matsangossal együtt dolgozik mióta végeztek, velük csinálta a mady-baby.edu-t is, amivel voltak itt, a Kortárs Drámafesztiválon két évvel ezelőtt, és Rolando benne volt a Stop the tempóban is, amivel Gianina igazából befutott. Két másik színésszel, Carmen Florescúval, meg Virgil Aioanei-jel is, akik szintén párhuzamos évfolyamban végeztek, dolgozott már néhányszor együtt. Cristina Toma, az ötödik színész, úgy került bele a produkcióba, hogy a dokumentálódás során Gianina megkérte, segítsen összehozni őt emberekkel, akik mesélnének a márciusi eseményekről. Az ő helyzete azért volt érdekes, mert egyrészt marosvásárhelyi vegyes házasságból született, másrészt tíz évig Montrealban élt. Ő volt az, aki teljesen outsiderként, de többszörösen érintettként lépett be a projektbe.

- Amikor elkezdtetek dolgozni, hogy állt a szöveg?

Boros Kinga: Sehogy, nem volt szöveg.

- Kik készítették az interjúkat?

Boros Kinga: Mindannyian.

- És hogy találtátok meg az interjúalanyokat?

Boros Kinga: Az elején azokat az embereket kerestük meg, akikről tudtuk, hogy valamilyen módon részesei voltak az akkori eseményeknek. Politikusokat, közéleti személyiségeket, és így tovább. És ugyan nagyon hasznos volt, amit tőlük megtudtunk, de hamar kiderült, hogy abból az anyagból nem lesz előadás. Ők elmondták a maguk álláspontját, amit a 20 év alatt már nagyon sokszor tették. De ez nem egy színházi anyag. És akkor elkezdtük felhívni az unokatestvéreket, a nagybácsikat, a szomszédot, a volt osztálytársakat és így jutottunk el az abszolút ismeretlen közemberekhez.

- Hogy zajlott egy interjú? Az egész stáb ott volt, vagy csak akinek a révén az ismerettség létrejött?

Boros Kinga: Amikor az ilyen személyes beszélgetéseknél tartottunk, akkor már nem ment mindenki, hogy ne legyen az illető számára rémisztő, hogy egyszerre tizenhárman lerohanják. Olyankor azon az emberen kívül, aki összehozta a kapcsolatot, Gianina és én mentünk, és esetleg még valaki, három-négy ember. De nem kellett ezt nagyon szervezni, legtöbbször magától alakult, nem értünk rá mindannyian úgyse.

- Nehezen nyíltak meg az emberek?

Boros Kinga: Igen, ez nagyon érdekes volt. Eleve mindenkihez úgy mentünk, hogy volt egy bizalmi kártyánk, attól az embertől, aki beajánlott, vagy éppen közülünk valakitől. Tehát nem kellett azzal a kétellyel megküzdeni, hogy mi most miről is akarunk, és miért beszélgetni.

- De azt elmondtátok, hogy ebből előadás lesz, nem?

Boros Kinga: Persze, ezt rögtön az elején tisztáztuk. Szóval bizalmi problémák nem voltak. De az emberek döntő többsége úgy vélte, hogy erről a témáról nem érdemes beszélni. És az volt a nagyon jó élmény ebben a fázisban, hogy a beszélgetések végére mindenki azt mondta, ez így jó volt. Hogy jó volt erről beszélni.

- Vannak ennek az eseménynek más művészi céllal készült feldolgozásai?

Boros Kinga: Tudomásom szerint csak egy van, és az is inkább dokumentumfilmnek nevezi magát; Kincses Réka filmje, a Balkán Bajnok. A rendezőnő Kincses Előd ügyvéd lánya, az édesapja fő alakja volt a márciusi eseményeknek. Ezen kívül csak dokumentumfilmek vannak, rengeteg, és a többségét magyarok készítették, román oldalról nagyon kevés van. A dokumentumfilmekben mindenki az igazságot keresi. Nekünk ez nagyon sokat számított abban, hogy hogyan álljunk hozzá a témához. Azt láttuk, hogy mindenki megpróbálta az igazságot kideríteni, és megtalált egy részigazságot, esetleg. Ez nagyon meghatározta az egész előadás dramaturgiáját is: rájöttünk arra, hogy ahelyett, hogy egy nagy tablót próbálnánk meg bemutatni, amelyben minden ügyesen a helyén van; töredezett, mozaikos kell, legyen a szövegkönyv, illetve az előadás szerkezete. Mert ennél többet nem tudunk biztosra mondani. Nem tudjuk kideríteni az igazságot. Nem is akarjuk.

- Mi volt a kulcs, ami egy beszélgetés során oldotta az interjúalanyok zárkózottságát?

Boros Kinga: Ezek olyan szempontból nehéz beszélgetések voltak, hogy rengeteg olyan emberrel találkoztunk, akinek a véleményével személy szerint nem tudtunk volna egyetérteni. Sokszor előfordult az, hogy ott ültünk négyen-öten, beszélgettünk az illetővel, és valamelyikünk menetközben felállt és kiment. Nem széket csattogtatva és ajtót rityegtettve, hanem szépen csöndesen, de inkább kiment a helyzetből, mert érezte, hogy úgy kellene konfrontálódnia az interjúalannyal, ahogyan ebben a helyzetben nem megengedett. Ha történeteket keresünk, akkor nem vitatkozhatunk emberekkel. Az volt az alapállásunk, hogy megpróbáltunk mindenkivel úgy beszélni, hogy elfogadtuk, hogy amit mond, az igaz. Ezen a szón nagyon sokat rágódtunk, hogy mit is jelent, az hogy igaz, vagy igazság. Mi azt fogadtuk el, hogy amit mond, az neki igaz, és azt próbáltuk meg kideríteni, hogy kinek-kinek mi az igaz. És talán ez volt a kulcs; azzal lehetett megnyerni az embereket.

- Amikor összegyűlt egy olyan anyag, amiről már azt éreztétek, hogy lehet vele dolgozni, akkor hogyan kezdtetek próbálni?

Boros Kinga: Az interjúkkal párhuzamosan folyamatosan zajlottak a próbák, mert elkezdtünk dokumentálódni, és ahogy folyamatosan jöttek az újabb és újabb emberek, láttuk, hogy ezt nem lehet abbahagyni, nem lehet azt mondani, hogy ez kész. Így elkezdtünk menet közben színpadon is dolgozni. Az első tucat interjú után mindenki hazament a hanganyaggal, és újra és újra hallgatta, és az volt a feladata, hogy olyan helyzeteket keressen meg benne, amelyeket színpadi szituációként el lehet képzelni. És ezekre improvizáltak a színészek. Az improvizációkból lassan alakult ki a szöveg, Gianina elkezdte írni, amit megírt, azt visszahozta, átírtuk, kihúztuk, újrafogalmaztuk, tehát nagyon képlékenyen kezeltük ezt a szöveget. És végül is csak két hét volt, amit igazi hagyományos értelemben vett próbafolyamatnak lehet nevezni, amikor a lerögzített jeleneteket próbáltuk. De volt olyan jelenet is, ami bemutató előtt három nappal íródott meg.

- Az eredeti mondatokból, amiket az interjúalanyok mondtak, abból valami maradt?

Boros Kinga: Igen, elég sok, voltak olyan mondatok, amiket egy-egy az egyben megtartottunk. Például volt egy interjúsorozat, amin én nem voltam ott, a kollégáim készítették: kimentek azokba a falvakba, ahonnan sokan bejöttek Vásárhelyre a verekedéskor. Ezek voltak a legnehezebb interjúk, mert ismeretlenként kellett bekopogtatni a kapukon. Egy bácsi például azt mondta, „Fiam, én ott voltam a főpróbán, nem vagyok kíváncsi az előadásra." Ez annyira jó mondat volt, hogy megtartottuk egy az egyben, viszont egy teljesen másmilyen figura szájába került. Az anyag felhasználásakor nagyon törekedtünk arra, hogy senki ne érezze sértve magát attól, hogy felismeri önmagát a színpadon.

- Mennyire derül ki az előadás szövegéből, hogy hogyan készült? Az elmondott történetekből jelen idejű színpadi szituációk teremtettetek, vagy reflektál arra a szöveg, hogy ez egy interjú volt eredetileg?

Boros Kinga: Mindkettő benne van; komolyan gondoljuk, hogy a 20/20 a március 20. óta eltelt 20 évet is jelenti, az emlékezés folyamatát. Van egy jelenet, például, amelyben egy román falusi papné próbálja a híveket meggyőzni, hogy itt vannak ezek az emberek, akarnak egy előadást készíteni, és, hogy beszéljenek velük. Vagy az egyik monológban, ami a színésznő személyes történeteiből készült, elhangzik, hogy: „amikor nekifogtunk a dokumentálódásnak, próbáltam visszaemlékezni, anyagot gyűjteni..." Ebből egyértelműen kiderül a jelenbeli helyzetünk. Van egy csomó olyan jelenet az előadásban, amelyből bárki kihallja, hogy ezek személyes történetek. Nincs lehalkítva a valóság.

- Amikor Szentgyörgyön voltam, és beszélgettem román és magyar színészekkel is, azt éreztem, hogy ez a témakör tabu. A magyarok úgy beszéltek velem, hogy én is magyar vagyok, és ami elhangzik, csak köztünk hangzik el, és a románok is nagyon óvatosan mondtak ki dolgokat ezzel kapcsolatban. Milyen volt nálatok a magyar és román színészek között az együttműködés?

Boros Kinga: Voltak szemléletbeli eltérések. Például, volt egy olyan gyakorlat, amelynek során mindannyiunknak a saját életéből kellett hozni egy történetet, egy fotót, egy tárgyat '90 márciusából. A magyar színészek közül néhányan családi fotóalbumot hoztak, amelyben generációkra visszamenően benne voltak a családtagjaik fényképei is. Erről nagyon sokat beszéltünk: a bukarestiek számára úgy tűnt, hogy a csapat vásárhelyi része sokkal jobban elfoglalt a történelemmel. Hogy sokkal jobban izgat bennünket, erdélyi magyarokat a történelem, a gyökereink.

- Arra emlékszel, hogy ki vetette föl egyáltalán, hogy foglalkozzatok ezzel a témával?

Boros Kinga: Gianina. Aba először arra kért, hogy ajánljak neki kortárs magyar darabot. Gianina meg azt mondta, hogy nem akar olyan előadást, amit bárki, bárhol megcsinálhatna. Ha ő idejön Vásárhelyre, akkor olyan elődást szeretne csinálni, amit csak ő, csak ezekkel az emberekkel, és csak ott tud megcsinálni. Eltöltött néhány napot a városban, és egy csomót beszélgetett, nemcsak velünk, meg a színészekkel, hanem bárkivel, akivel éppen egymás mellé kerültek. És a beszélgetések alapján ez a téma rajzolódott ki, mint ami még mindig meghatározza a várost.

- Az, ahogy mondod is, nem volt szándék, hogy történelmi igazságot tegyetek, letegyétek valahová a ti garasotokat. Volt-e más célkitűzésetek azzal, hogy ebbe fogtatok bele? Például, hogy legyen egyáltalán kommunikáció ebben a témában?

Boros Kinga: A szöveg egyszerre magyarul és románul is van, és végre valahára van hozzá felirat. Az kész röhej egyébként, hogy egy olyan kétnyelvű városban, mint Vásárhely, nem fordítják az előadásokat. Ami Temesváron, vagy Kolozsváron egyértelmű, az Vásárhelyen nem létezik. Az előadásnak abban az értelemben lehet közösségépítő szerepe, hogy mi románokat és magyarokat is várunk az előadásra, és jönnek is szerencsére. És bizonyos értelemben az előadás második része egy beszélgetés, amin remélhetőleg ott maradnak mind a két nációból emberek.

- Milyen tapasztalaitok vannak ezzel kapcsolatban?

Boros Kinga: Az egyik fontos dolog szerintem, hogy sokan vannak, akik meg akarnak szólalni. Sokan azért maradnak ott, hogy elmondhassák a maguk történetét. Nekünk ez visszaigazolás, arról szól, hogy tényleg érdemes volt beszélni azokkal az emberekkel, akikkel beszéltünk; és noha sokan elsőre úgy állnak hozzá a témához, hogy ezt hagyjuk, felejtsük el, nem érdemes róla beszélni, az előadás által már megnyílnak annyira, hogy el akarják mondani a maguk történetét, és meg akarják hallgatni másokét. Amennyire mi fel tudtuk tárni, az elmúlt húsz évben nem volt erről nyílt párbeszéd románok és magyarok között. Ez benne van az előadásban is, egy szereplő azt mondja, nem akarja, hogy őt megsértsék, és ő sem akar megsérteni senkit. Így esett, hogy húsz évig nem beszéltek egymással...

Relax Your Face társulat

Most csütörtökön, november 12-én egy nemzetközi csapat ad elő a Bakelitben. A Relax Your Face társulat tagjai mind nők, és a Jaques Lecoq technikán alapuló Londoni Nemzetközi Előadóművészeti Iskolában tanultak együtt (LISPA). A bemutatásra kerülő előadások alapjai is az iskolában születtek. A szereplők angolul beszélnek, de azt mondják ez nem fontos, nyelv nélkül is lehet érteni mindent, a lényeg úgyis az, hogy a test közvetítsen minden információt. A társulat egyik magyar tagjával, Domonkos Ágnessel beszélgettem.

- Mesélj az iskoláról, ahova jártatok!

Domonkos Ágnes: Én már tanultam előtte színházat, de ez az iskola egyedülálló, amit ott csináltunk, még egy színházi iskolában se láttam. A lényege, hogy nem pszichológiailag közelíti meg a színházat, nem karakterekből indul el, hanem minden a testből jön. Egy nagyon erős, két lábbal a földön lévő fizikai jelenlétre épít.

Nekünk magunknak kellett átlényegülnünk a környezetünkké, a térré is, ha átkelsz egy folyón, neked magadnak kell folyóvá válnod, úgy, hogy közben semmi nincsen ott. Minden, amit látsz, azt testben kell megjeleníteni. Erre épül egy csomó minden a Jacques Lecoq által kidolgozott módszerben, amit az iskola használ.

Ez most történetesen angolul van, de nagyon sokat beszéltünk az iskolában az anyanyelvünkön, erre bíztattak a tanárok. Akkor is érteni kell egymást, ha az anyanyelvén szólal meg mindenki.

Az egyik előadás („This Is Not") az iskolában „final projectként" készült. Mindenkinek van egy feladata, amit ő tűz ki magának, ez az én záró projektem volt.

- Jól tudom, hogy fontos az is az iskolában, hogy mindenkinek a saját útját kell megtalálnia?

Domonkos Ágnes: Abszolút. Ez a suli arra épül, hogy nincs olyan elvárás, hogy ezt szabad és azt nem. Sőt akkor is lehet értelme ide járni, ha valaki nem lesz színész később. Én az iskola után egészen másképp nézem a társművészeti alkotásokat például. Nagyon sokat tanultunk festészetről, meg kell figyelni az alkotásokat, milyenek a formái, milyen a dinamikája.

- Akikkel most készítitek az előadást, az osztálytársaid voltak?

Domonkos Ágnes: Igen.

- Hogy kezdtetek együtt dolgozni?

Domonkos Ágnes: Minden második héten van egy téma, amit csoportokban kell feldogozni.

- Te választod, hogy kikkel dolgozol együtt?

Domonkos Ágnes: Nem, az első évben random módon alakul. Mi, a lányokkal véletlenül kerültünk össze, és barátok vagyunk, de ez nem feltétlenül jó mindig. Én általában nem barátokat választottam. A barátokkal túl udvarias vagy, vagy pont nem... Commedia dell'arte feladat volt, amire maszkokat kellett készíteni. Hogy választunk ilyenkor társakat? Körbenéztünk egymás maszkjain és azt kellett eldönteni, hogy kinek a maszkja játszik egy valóságban. Így csináltunk darabot, ami nagyon jól sikerült, és felfedeztük, hogy mi öten nagyon jól dolgozunk együtt. Ezt a darabot is bemutatjuk többek között majd a Bakelitben, csak elhagytuk belőle a maszkot vagyis inkább „lekicsinyítettük", megtartva a stilizált színháznyelvet.. A kihívás az volt, amikor készültünk rá, hogy hogyan tartsuk életben a maszkot. Ezek a karakterek vágynak valamire, amit nem tudnak elérni. Ennek a valaminek a térben kell lennie, hogy nagyon konkrét legyen; hogy a maszkos ember számára legyen valami hajtóerő, különben áll tétlenül. Nagyon fontos, hogy ne haljon meg az egész. Így születtek a böjtölő apácák, akik egy csoki tortával találkoznak.

Azóta egyébként egész más szemmel nézek előadásokat. Például ott a karakter; tök jó a téma, de a tér nem „lélegzik". Ezt eddig nem vettem észre, teljesen más nézőpontom volt. Mi az iskolában sokszor eszközök nélkül dolgoztunk, és az mindig nagyon fontos feladat volt, hogy a játékoddal igazold, kik vagytok, hol vagytok. Nekünk például azzal is kellett kezdeni valamit, hogy csak nők vagyunk a csoportban.

Előtte Dániában tanultam, a Performers House-ban. A legelső magyar diákok közt, 2007. április és májusban. Ott az az érdekes, hogy minden adva van. Eszközök, díszletek, stúdió, technikai felszerelés stb.
A londoni iskola után azt gondolom, ez nem biztos, hogy mindig jó. Nem tanulod meg magad produkálni ezeket. Egyébként pedig minél jobban „megszenvedsz" a tanulásért, annál jobban becsülöd.

- A másik két előadást azért készítettétek együtt, mert jó volt együtt dolgozni?

Domonkos Ágnes: Igen, abból, amit most bemutatunk már 2-őt elvittünk Dániába, és közben tudtuk, a groteszk a mi műfajunk. Én már alig vártam, hogy jöjjön a suliba ez a téma. És a következő groteszkkel foglalkozó témánál újra összeállt a csoport, akkor kitaláltuk hozzá a szépségápolás témáját. Ezek a nők egy speciális eljárásban vesznek részt, amiben nem mozgathatják az arcukat.

- És mi a harmadik darab?

Domonkos Ágnes: Nekem volt egy kép a fejemben, amivel akartam valamit kezdeni: 5-en vagyunk egy asztallal, amit tartunk, és ami valójában nem is asztal, csak egy fehér lepedő. Beszélgetünk, eszünk, iszunk, elaszunk, felébredünk, WC-zünk, és mindent csak úgy csinálunk, mintha..., mert hát lényegében nem csinálunk semmit.. Ez egy „agyament" darab.

- Ugyanabban a térben játszatok? Nem lett belőle végül is utcaszínház?

Domonkos Ágnes: Nem. Még nem, de lesz olyan is, sőt én szeretném a magyar verziót elkészíteni itthon, több muzikalitással, énekkel kiegészítve.

- Az iskolát befejeztétek, de együtt csináltok előadást, ti most egy társulat vagytok?

Domonkos Ágnes: Igen. Megcsináltuk ezt a három darabot, és most ezzel kezdtünk el pályázni mindenfelé. Projektszínházként fogjuk fel magunkat. Európán belül ők is, és én is jönnek, megyek, ha kell. Mi az ami, minket összeköt? Minden. Humor, lelkesedés, megőrülés, egyfajta „organised madness".

- Honnan a név?

Domonkos Ágnes: A groteszk darabnál a kiindulópont az volt, hogy mindannyian ugyanabba a korosztályba tartozunk, és nők vagyunk, erre kerestünk igazolást. Van a suli mellett egy Tesco, elkezdtük nézni, hogy milyen ökör szövegek vannak a kozmetikumokra írva. Innen jött a nevünk is: Relax Your Face! , meg a darab címe is, ami egy mantrává alakult.

- Mennyire fizikai színház, amit csináltok?

Domonkos Ágnes: Ez egy nehéz fogalom, mindenki mást ért alatta.

- Te mit?

Domonkos Ágnes: Én azt a színházi gondolkodásmódot, amit az iskolában tanultunk. Fontos, hogy minden a fizikalitáson alapul.

- A témákról, amikhez a darabok nyúlnak nekem az a szó jut eszembe: bulvár.

Domonkos Ágnes: Minél egyszerűbb a téma, annál élőbben tudjuk eljátszani.

- Mi a szándékotok avval, hogy ezt csináljátok?

- Tudod mi a fontos szerintem? Hogy az embernek legyen egy jó estéje, vagy legyen egy rossz estéje, de adjon valamit. Ha nevetnek, az tök jó, de ha nem, az se baj. De akkor huhogjanak!

Az interjút Juhász Bálint készítette.

A címből nehéz kitalálni, milyen típusú előadásra is számíthat a néző, de a kezdést követő első gondolat kétségkívül az, hogy remélem még órákig tart. A kísérletező kedvű, Relax Your Face nevű társulat tagjai mesterien játszanak arcukkal, mimikájuk, testük fejezi ki mindazt, amit egy színész a verbalitással is elérhet.

A nemzetközi csapat sokszínűsége nem csak a különböző kultúrák találkozásában - hiszen amerikai, magyar művészek is részt vesznek a munkában - hanem a közös múltnak is köszönhető. Az öt lány a London International School of Performing Arts diákjaként a különleges, Jacques Lecoq metodikáján alapuló technikát tanulta. Külföldön már bemutatkoztak, a dániai turné után három, rövid darabjuk most itthon is debütált, hatalmas sikerrel. Ars Poeticájuk: Betölteni a teret saját testünkkel, azzá válni, akit megfigyelünk, legyen az egy villamos vagy egy kutya.

És, hogy ne ragadjunk le a jól bevált receptnél, a harmadik, Sisters című tízperces már is egy újabb emberi gyarlóságról szóló tanmesével indul. A böjtölő apácák csokitortával vívott harca adja a történet esszenciáját, de a lányok látványa az, ami rabul ejt, és a próbál elfelejtetni mindenféle nyűgöt. A látvány leírhatatlan, a szúvas műfog csak egy apró kellék ahhoz, hogy az öt színésznő maradandót alkosson, és bebizonyítsa, nem kell mindig a dolgok mélyére ásni, mindenki azt gondol a történetek mögé, amit szeretne. Have Fun, azaz mindeninek nagyon jó szórakozást kívánnak!

Vass Kata
szinhaz.hu

Bemutató a Bakelitben, Ödön von Horváth: A végítélet napja
Interjú a rendezővel, Juhász Bálinttal

A végítélet napja a lelkiismeret drámája, de drámai mélységei mellett egy jól működő krimi is, ami ellenállhatatlanul halad a végkifejlet felé. Miért vagyunk személyesen felelősek? Mit okoz bennünk a bűntudat, illetve annak elfojtása? Az igazság kimondása felnőtté tesz? Vajon ki lehet-e lépni az első rossz döntés után megállíthatatlannak látszó folyamatból? A Föld Színház előadása ezt a küzdelmet egy óriási tátongó gyár terébe helyezi, itt találkoznak, illetve vesznek el a történet hősei. A premier Budapesten, a Bakelit Multi Art Centerben lesz látható október 19-én és 20-án. Juhász Bálinttal a Föld Színház alapítójával, Pintér Zsanett beszélgetett.

- Mikor alakult a Föld Színház, illetve milyen céllal született meg a társulat?

Juhász Bálint: 2004-ben alakultunk, most vagyunk 5 évesek. Ennek apropóján október 17-én, most szombaton egy koncertet készülünk adni a Bakelitben - a különböző előadásainkban színészek által produkált zenéket gyűjtöttük most össze. Nagyon muzikális a társaság, több szólamban énekelünk ukrán, bolgár, magyar és cigány népdalokat, illetve könnyűzenét is.

A Föld Színház egyik legfontosabb célja, azt hiszem, hogy a színházi munkán keresztül egy közösséget hozzunk létre, egy olyan közösséget, ami példaértékű lehet a körülöttünk élő társadalom számára. Mi együtt alkotunk egy közösségben, az együttműködésről, közös döntésekről, közös felelősségről tanulunk. Egy-egy előadás, vagy általunk szervezett workshop pedig egy olyan felület, amikor megmutathatjuk, milyen kapcsolatokat alakítottunk ki egymással.

Két évvel ezelőtt nemzetközi együttműködésbe kezdtünk egy dán és egy magyar népfőiskolával. Azóta kétszer szerveztünk színházi műhelyt, amire Dániából, Lengyelországból, Magyarországról, Norvégiából és Spanyolországból jöttek résztvevők. Ez egy része a közös tanulásunknak.

- Honnan a névválasztás?

Juhász Bálint: A teremtésre utal - a Bibliában Isten agyagból formázza meg az embert. Benne van az is, hogy fontos számunkra a természetközeliség: minden próbafolyamat során elvonulunk vidékre, lehetőleg természeti környezetbe táborozni. És egy vicc is: ha angolra fordítom: Globe Theatre.

- Térjünk rá a mostani projektetekre, A végítélet napja című előadásra. Miért ezt a darabot választottad? Esetleg személyes indíttatás vezérelt?

Juhász Bálint: Szerelembe kell esni a szöveggel, hogy az ember nekifogjon előadást csinálni belőle, a szerelem pedig misztérium, soha nem lehet teljesen rájönni, hogy miért pont ezt, pont így, de azért azon vagyok, hogy megfejtsem. Már régóta szerettem volna olyan előadást készíteni, ami egyetlen drámát adaptál színpadra, ugyanis a Föld Színházban eddig ilyet még nem csináltunk, az előadások szövegeit mi állítottuk össze, és még abban az esetben is, amikor drámai szöveg volt a kiindulópontunk, akkor is, azt teljesen feldaraboltuk, összekevertük, és nem azzal a céllal használtuk fel, hogy az eredeti történetet elmeséljük. Már jó ideje szerettem volna kipróbálni, hogy úgy csináljunk egy előadást, hogy megkísérelünk megfejteni drámai szövegben rejlő szándékokat, és alkalmazkodni hozzájuk. Most találkoztam először úgy egy drámával, hogy azt éreztem, foglalkoztat annyira, hogy meg akarom rendezni, és voltak hozzá megfelelő embereim is. A szereplők feléről azonnal tudtam, hogy hogyan osztanám ki; többek között a főszerepet, a mulasztás miatt balesetet okozó állomásfőnököt, tudtam, hogy kinek akarom adni. És ez nagyon izgalmas volt, mert azt gondoltam, hogy ezek milyen jó feladatok lesznek a színészeknek. Másfelől persze az is igaz, hogy ez a történet személyesen is fontos nekem. Valaki meggondolatlanságból csinál valami bajt, és aztán legszívesebben elfelejtené, meg nem történtté tenné...Gyerekkoromban nagyon hirtelen cselekedtem, és sokszor nagyon zavart, hogy vagy így, vagy úgy tettem - a következmények miatt. Szinte igazságtalannak tűnik, hogy az ember okozója valami bajnak, noha ez neki nem állt szándékában. Azt szeretném, ha a szándékomat néznék, és nem a tetteimet, hiszen én az előbbiben vagyok benne, az vagyok csak én. Ez persze nincsen így, de amikor a kettő nem vág egybe, nehéz ezt elfogadni.

- Mi volt a legemlékezetesebb pillanatotok a próbafolyamat alatt vagy mi az, amit mindenképp kiemelnél?

Juhász Bálint: Júliusban tartottunk két munkabemutatót a Bakelitben, azt mutattuk meg, ahol akkor tartottunk. Az előtte lévő héten folyamatosan együtt voltunk, együtt ettünk, és együtt is aludtunk. Először Budapesttől nem túl messze, az erdő közepén táboroztunk, egy cserkészparkban, aztán mindannyian bevonultunk a Bakelitbe, és az utolsó napokat ott töltöttük, a színházhoz tartozó hostelben aludtunk, ami egy iszonyú jó hely. A végén kétszer - mert két szereposztás van - eljátszottuk a darabot. A hét végén úgy ment mindenki haza, hogy milyen kár, hogy vége. Ez szerintem nagyon fontos, mert azt mutatja, hogy nagyon jól működik a közösségünk. Nagyon-nagyon különböző emberek dolgoznak együtt nálunk, és hogy egy korban, élettapasztalatokban és még számos más aspektusban nagyon heterogén csoport egyöntetűen annyira jól érzi magát együtt, hogy nem esik jól abbahagyni az együttlétet, az nagyon lényeges számomra. Miközben reggel 9-től este 10-ig, 11-ig próbáltunk, aztán meg szereltünk, fényeket állítottunk, és más hasonló dolgokat tettünk az éjszaka közepéig. Az együttlét öröme annak az egyértelmű jele, hogy nagyon jó eszközöket találtunk az együttműködésre. A színház lényege a közösségiség, ezért ez egy nagyon fontos szakmai szempont.

De az utolsó hét mellett számos más emlékezetes pontja van A végítélet próbafolyamatának. Több helyen próbáltunk a Sirálytól elkezdve az azóta megszűnt R-Klubbon át a lakásomig, illetve a lakásomhoz közel elterülő Városmajor parkig. Oda akkor vittem ki a csapatot, amikor olyan feladatot akartam adni nekik, ami szélesíti, nagyítja, elrajzolja a játékukat. Amikor először kint próbáltunk, egy napsütéses szombat délelőtt volt, a park tele volt fiatalokkal, kisgyerekes családokkal és persze idősekkel is. A feladat az volt, hogy úgy játszanak egy jelenetet, amiben a darabbeli szerepüknek megfelelően vesznek részt, hogy mi - a többiek - legalább 60 méterről fogjuk azt nézni. Bejátszottuk az egész Városmajor parkot, fantasztikus dolgokat alkottak a színészek, felszabadító volt. Szívesen belevinném az előadásba az akkori szabadságukat, azóta is azon ügyködünk.

- Színjáték hét képben. Milyen rendezői sajátosságokat alkalmaztál?

Juhász Bálint: Nem tudom, hogy mit értesz rendezői sajátosság alkalmazása alatt, de ha már így szóba került: a hét kép szerintem fontos formai kerete a darabnak. Apokaliptikus bibliai utalás, ahogy a cím is. Az nagyon izgalmas ebben a szövegben, hogy egészen egyszerű, hétköznapi emberekről szól a történet, akiknek nagyon is evilági motivációik és problémáik vannak, és az egész egy tágabb keretbe van helyezve a benne lévő bibliai - vallási utalásokkal. Amikor előadást készítünk belőle, azt kell megtalálni, hogyan lehet ezeket a sajátosságokat színpadi nyelven megfogalmazni.

- Milyen dramaturgiai változásokon ment keresztül a darab? Ha egyáltalán ment?

Juhász Bálint: Persze, hogy ment. Az eredeti darab végéről kihúztunk kábé 10 sort például. A főszereplő elindul, hogy öngyilkos legyen, és Ödönnél nem lesz az, úgy dönt, hogy feladja magát. Ez a kérdés a darab talán legfőbb dilemmája, ki ítélkezhet ki fölött? Ezért igazabbnak, a darab mondanivalóját jobban tolmácsolónak éreztem ezt a kérdést nyitva hagyni. Hudetz, a vasútállomás főnöke elindul, hogy megölje magát, elrobog a vonat, és utána ő ott marad - de dialógus már nem hangzik el, helyette egy ukrán népdalba kezd bele, amihez több szólamban csatlakozik a társulat többi tagja, és ami egyfajta bocsánatkérés az elkövetett bűnökért. Megváltoztattuk az egyik szereplő - a patikus - nemét is; az eredetiben férfi, nálunk nő. Ő folyton helyezkedik, lavírozik az emberek, elsősorban a nővére, illetve a sógora, az állomásfőnök illetve a falu többi lakója között. Azt gondoltam, hogy ez sokkal érthetőbb, ha nőről van szó, rögtön minden mondata értelmet kap és kiderül, hogy valójában szerelmes a nővére férjébe. És persze rengeteg apróság történt: a magyar fordítás nem az igazi, újra kellett német eredetiben olvasni, összevetni sorról-sorra. És az is befolyásolta a szöveg alakulását, hogy a nyelvben a dráma születéséhez képest sok minden ma másképp van: azonos viszonyokban ma már inkább tegeződünk például - ilyenen is változtattunk, hogy jobban érthető legyen a szereplők közlendőjének a lényege.

- Miért volt szükség kettős szereposztásra?

Juhász Bálint: Nem volt rá szükség, ez is olyasmi, amit szerettem volna kipróbálni. Mindig is azt hittem, hogy hülyeség, szükségmegoldás. Tavaly láttam a Serban-féle Ványa bácsit, ami lenyűgözött. Az is nagy hatással volt rám, ahogy a szerepek kiosztásáról gondolkodott: szeretett volna több színésszel dolgozni a kolozsvári társulatból, mint ahány szerep volt a darabban; ezért a női szerepeket megkettőzte. Beszélgettem az egyik színésszel a próbákról, és amit mesélt, nagyon érdekesnek hangzott, arra jutottam, ha jól van kezelve, izgalmas és jó lecke lehet a színészeknek és a rendezőnek is, ha egy előadásban ugyanazt a szerepet két színésszel is ki kell dolgozni. A Végítélet női főszerepét két lánynak is szerettem volna adni. Mindkettejüket nem sokkal a próbák kezdete előtt ismertem meg, és más-más módon, de mindketten ámulatba ejtettek. Arra jutottam, ha ők benne vannak az ötletben, adhatom mindkettejüknek is, megbeszéltük, és így lett. Nagyon jó döntés volt, rengeteget tanultunk belőle. Nekem feladatokat adott ez a helyzet, ők hatottak egymásra, illetve a többi színészre is, és közben mindketten megőrizték önmagukat és ragaszkodtak saját egyedi szerepformálásukhoz. Ez a szituáció nagyon világosan állítja eléd a kérdést: mi a szerep lényege, és az hogyan egyedíthető a színésztől függően.

- A premier, a Bakelit Multi Art Centerben lesz október 19-én és 20-án. Miért ezt a helyszínt választottad?

Juhász Bálint: Egy gyárcsarnokot kerestem az előadáshoz helyszínül. Aztán egyszer csak beugrott, hogy a Bakelit gyár is, meg a színház is. A tér egy nagy gyárcsarnok, amiben több szint van, és ez lehetővé teszi, hogy az egész falu jelen legyen egyszerre ki itt, ki ott jelenik meg és szól hozzá az eseményekhez. A Bakelitben az a jó, hogy miközben pont olyasmi tér, mint amit kerestünk, ez egy működő színház is, infrastruktúrával.

- Milyen terveid vannak még a társulattal kapcsolatban?

Juhász Bálint: A Végítélet után ebben a félévben nem csinálunk újabb előadást, (ezt karácsonyig havonta kétszer játsszuk) hanem tréningezünk. Az évad második felében újra fogjuk játszani a Világ Bölcse című előadásunkat, amit tavaly beválogattak az év legjobb gyerek- és ifjúsági előadásai közé, az V. Gyermekszínházi Szemlére. Nyáron nemzetközi tábort szervezünk táncosokkal és más előadóművészekkel együtt Norvégiában. Ezek a tervek. Arról is szó van, hogy újra megcsináljuk az egyik korábbi előadásunkat. De erről még nem döntöttünk.

A Föld Színház a Bakelitben

A Bakelit Multi Art Center neve ismerősen cseng az alternatív színházat kedvelő nézők körében. A címet böngészve azt gondolnánk, hogy eldugott, nehezen megközelíthető helyen tanyázik a formabontó, kulturális központ, de a közlekedés viszontagságai ellenére a Bakelit még a budai oldalról is fél óra alatt elérhető. Annak, aki még nem járt klasszikus gyártelepen, pedig külön élmény a bejárat felkeresése, a régi idők hangulatával átitatott egykori Hazai Fésűsfonó gyárterület üde színfoltja az a több teremből álló komplexum, mely befogadó teátrumként is működik, és ahol Ödön Von Horváth drámája, a Végítélet Napja teltházzal megy.

Mitől ilyen népszerű a fiatalok körében a Bakelit? Talán, mert nem akar a végletekig elmenni, a kortárs előadások közül is szerencsésen válogat, és emészthető, de egyben mély mondanivalójú produkciókkal várja a tisztelt nagyérdeműt. A darabok kiválasztásánál elsődleges szempont, hogy hosszú ideig repertoáron maradhassanak, és az is megnézhesse, aki esetleg csak a premier után értesül a sikerről.

Ödön von Horváth nevéhez számtalan elbeszélés, dráma köthető, a Végítélet napja az osztrák-magyar író egyik kedvelt témájával - a nők kiszolgáltatottságával, a lelkiismeret súlyával - foglalkozik. Egy isten háta mögötti osztrák kisvárosba kalauzol, ahol az unalom intrikákat, pletykákat szül, ahol a kisember előszeretettel foglalkozik más életével, és ahol egy ügynök érkezése is eseményszámba megy. A Föld Színház fiatal művészei közül kiemelkedő a főszereplő Hudetz bőrébe bújó Heiner Péter alakítása, ő az, akiről rögtön feltételezhető, itt valami belül nincs rendben. Szorongó, gátlásoktól sújtott karaktere az első perctől lebilincselő. Rajta áll vagy bukik az előadás sikere. Körülötte élnek a frusztrált, kiüresedett szomszédok, a megkeseredett, közutálatnak örvendő feleség, valamint Hudetzné riválisa, a hamvas és csábító Anna.

Érezhető, hogy előbb utóbb elpattan a húr, a tragédia elkerülhetetlen. Hudetz nem tud ellenállni a buja Annának, elfeledkezik munkájáról, vonatszerencsétlenséget okoz. Ám az egyértelmű tettes fenségesen bújik ki a felelősség alól, képtelen szembenézni cselekedeteivel és lelkével. Ketten tudják az igazságot: a feleség - akinek senki nem hisz - és Anna, aki játékos naivsággal hazudozik a bíróságon. Hudetz felmentésével nem ér véget a történet, sejthető, hogy a bűnhöz, és a bűnhődéshez egy út vezet, az a túlfűtött őrült vágy, mely mindent és mindenkit legyőz végül.

Hogy miért és hogyan hal meg a főhős szerelme, Anna, hogy ki is az igazi gyilkos, arra végül fény derül, de a feszültség feloldásáig még hosszú út vezet a krimiszerű történetben. A megbékélést csak egy módon érheti el az igazi tettes, szembe kell néznie önmagával. Érdekes jellem rajzolódik ki, az elfojtás robbanás közeli lelkiállapotához, a folytonosan ítélkező lakók titkolózásához tökéletesen passzol az a hatalmas tér, melynek egyszerű fehér és szürke színét csak a tüzes vörössel lefestett Anna szobája töri meg. A fekete-fehér szín jelmezként szintén hatásos, ha mellette a bűnbe csábító Nő ruhája élénken ragyog.
A sokrétű dráma novemberben ismét látható a Bakelitben, mely ismertetőjében olyan friss befogadó térként aposztrofálja magát, mely nyitott minden olyan kezdeményezésre, mely az összművészetiség koncepcióját valósítja meg, és melynek ars poetica-jához A Végítélet napja tökéletesen passzol.

Vass Kata

Forrás: http://www.szinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=38341:vegitelet-jeles&catid=2:budapest&Itemid=17

Különleges előadás készül a Bakelitben, a Misery című, pszichotriller műfajú filmet ülteti át színpadra Iványi Árpád, aki egyébként általában látványtervezőként dolgozik. Az előadás díszlete most is nagyon alaposan ki van találva (és már hetekkel a bemutató előtt el is készült, és be is van építve a Bakelit Stúdiójába), de Árpád most elsősorban rendező és színész a produkcióban. És mindemellett ő adaptálta a filmet színpadra.

Még az sem túl gyakori, hogy egy film szolgál alapul előadáshoz, de ez a krimik népes családjához tartozó műfaj végképp ritkán kerül filmből át a deszkákra. Minek? A film úgyis jobb ebben, gondolná az ember. Az alkotók ezt készülnek most cáfolni. Ennek kapcsán beszélgettünk.

- A honlapotokon azt írjátok, hogy 3 kedvelt műfaja van a társulatotoknak, a dráma, a thriller és a komédia. Első olvasatra az első és az utolsó műfaj kevésbé tűnik meglepőnek egy színház esetében, a középső viszont általában filmek műfaji besorolásánál szokott szerepelni. A Tortúra, amit az egyik legismertebb kortárs krimiszerző, Stephen King írásából készült Misery című filmen alapszik műfaji meghatározása: pszichothriller. Hogyan látod a színház és a film viszonyát? Mi az, amit a színház tanulhat, átvehet, ellophat a filmtől?

Iványi Árpád: A krimi, thriller vagy akár a horror műfaja valóban meglepő egy színház esetében, pedig ugyanakkora létjogosultsága van a rémületkeltésnek és borzongásnak a színpadon, mint a filmen. Sajnálom, hogy hiányoznak ezek a műfajok a hazai színházakból, pedig biztos vagyok benne, hogy óriási igény lenne rájuk. Külföldi repertoárokon nagyon sok esetben találkozol mesével, horrorral, fantasyval, az ottani emberek és színházalkotók talán nyitottabbak és fogékonyabbak a szórakoztató produkciókra is. Itthon egészen máshogy néznek színházat az emberek: viselkedni kell, szépen felöltözni, illemtudóan csendben lenni. De mindenekelőtt olyat nézni, amiben az intellektualitásé az elsőbbség: röviden ez egyfajta kultúr-sznobizmus.

A másik kérdésedre válaszolva: a színház nagyon sokat kell, hogy tanuljon a filmtől, és viszont. Úgy érzem, nagyon kicsi a tűréshatára a mai embernek, és már sokkal edzettebb és tanultabb, kevesebből is megérti a dolgok esszenciáját. A jó filmek és a jó színházi előadások is akkor működnek, ha ezeket a szempontokat figyelembe veszik, és a cselekményt a lehető legfrappánsabban közvetítik. A színháznak talán azt a lényegretörést, zenei, vágói, kompozíciós látásmódot érdemes ellesni a filmtől, ami egy jó mozi esetében elengedhetetlen.
A film sokat tanulhat abból a spontaneitásból, amit viszont csak a színházban képes átélni a néző. Számomra a jó színházi élmény olyan, mint egy jó mozi; és attól még több, hogy a szemem láttára, pár méterrel az orrom előtt történik a cselekmény, ott, akkor és megismételhetetlenül, és sosem ugyanúgy.

- Mennyire és miben filmszerű az, amit csináltok?

Iványi Árpád: Mivel a darab film alapján készült, és nem az eredeti Stephen King írás alapján, ezért sok tekintetben nevezhető filmszerűnek. Talán az előadás dramaturgiája a leginkább az: a jelenetek rövidek, mindennek csak a veleje van megmutatva, mondhatni rövid impressziók egymásutánja. Nagyon sok zenei aláfestés kíséri az előadást, és nem fukarkodtunk a hangeffektusokkal sem.
Azonban nem akartuk lemásolni a filmet. De tiszteletben akartuk tartani a hangulatát, azt szerettük volna, ha a közönség valamilyen szinten visszakapja azt az atmoszférát, amit 20 évvel ezelőtt a moziban kapott. Mivel színpadra kellett állítani, és ez nagyon sok jelenetnél egyszerűen nem működött volna úgy, mint a filmen, ezért módosítani kellett, és dramaturgiában változtatások születtek. Ami a moziban jól működik, az nem biztos, hogy a színpadon is megállja a helyét.

- Szerinted, el lehet érni egy színházi előadásban, hogy a néző úgy féljen, szorongjon azon, hogy mi történik éppen a szereplőkkel, mint egy filmbeli thriller, vagy krimi esetében? Ez cél vagy sem?

Iványi Árpád: Mindenképpen nagyon fontos, hogy a színpadon ugyanolyan intenzitással tudjuk manipulálni a néző érzelmeit és figyelmét, mint a moziban. Szerintem ez a színpadon is elengedhetetlen feltétel. Ha jól van vezetve a dramaturgia, megfelelőek az időzítések, jók a színészek, akkor egy ügyes rendező képes elérni a színpadon is a feszültséget. A cél az, hogy a néző elhiggye, amit lát, olyan szinten, hogy akár a megfelelő pillanatban rettegjen is tőle...

- Sok ember azt mondja, jobban szereti a mozit, mert sokkal könnyebben el tudja hinni, hogy amit lát az igaz? Szerinted ennek mi a titka?

Iványi Árpád: A hitelesség. Azt gondolom, hogy lehet nézni mozit úgy is, hogy az ember végigszenvedi a hiteltelensége miatt, és leizzadhat a tenyered egy jól megcsinált színpadi előadás közben. Mindenképpen a hitelesség és a profizmus a titka a dolognak.

- És mi az, ami a színházban többlet lehet a filmhez képest, mi a színház előnye?

Iványi Árpád: A spontaneitás. A színháznak épp ez a varázsa. Ott, akkor, abban a pillanatban történik, ami a szemünk előtt zajlik. Egyszer és megismételhetetlenül.

- Nagyon sokan, filmesek, és színházi emberek is azt mondják, hogy másképp kell játszani filmben és színházban; egyetértesz?

Iványi Árpád: Nem teljesen. Nagyon sok olyan filmet láttam, ahol attól feszengtem, milyen teátrálisan játszottak a színészek. Jó filmek esetében elfelejted, hogy mozit nézel, és kukkolóvá válsz. Az amerikai és az orosz filmesek ebben nagyon profik. Az a fontos, hogy a színész, akár színpadon van, akár kamerák előtt, hiteles legyen, és merje feláldozni magát a szerepben. Ha eltűnik az ego, előtör a valódi érzelem. A színpadi színészet talán abban különbözik a filmestől, hogy ott mindent kicsit nagyobban kell megmutatni a távolság miatt. De a klisékben, a modorban és a „szépen szólásban" nem hiszek.

- Említed az amerikaiakat és az oroszokat; van kedvenc mozid?

Iványi Árpád: Rengeteg kedvenc mozim van, otthon több száz filmet tartok, van hogy egy filmet többször is megnézek, mert nem tudom feldolgozni a profizmusát, és csak ámulok...Spielberg, Ridley Scott, Scorsese, Sidney Pollack, James Cameron, Michael Mann, Bergman, Alejandro Amenábar, Ozpetek, Tarkovszkij, Fellini filmjei vannak élvonalban a polcaimon, de minden jó mozira nyitott vagyok témától, műfajtól függetlenül.

- Te általában az előadások vizualitásával foglalkozol, jól tudom? Hogyan kezdtél játszani és rendezni?

Iványi Árpád: Igen, látványtervező diplomám van, és eddig zömében díszlet-jelmeztervezőként dolgoztam, de nem tudnám magam beskatulyázni egyetlen dologba, mert mindig nyitott vagyok az általam érdekelt és még fel nem fedezett világokra. Ha valamihez kreativitást és kedvet érzek, akkor abban bátran megpróbálom magam. A színészet is valami ilyesmi... Már kisgyerekkorom óta érdekelt a színjátszás és mindaz, ami a filmmel és a színházzal kapcsolatos. Szinte egyszerre lettem szerelmes a színházba és Hollywoodba, és úgy éreztem, nekem valamilyen módon közöm kell, hogy legyen ezekhez a világokhoz. Eleinte bábszínházat csináltam, majd később szegedi éveim alatt egyházi amatőr társulatokat vezettem.

- Ebben az előadásban benne is vagy szereplőként, és rendezed is, hogyan megy a kettő együtt?

Iványi Árpád: Nem egyszerű feladat. Viszont nagyban csiszolja azt a képességet, hogy az ember kívülről lássa magát. A Tortúra próbáit megelőzte az a felkészülés, amikor megírtam a színpadi verziót, kidolgoztam a jeleneteket, makettet csináltam a díszletről, és kis figurákkal lepróbáltam a jelenetek szerkezetét. Amikor már a valós térben voltunk, nagyon sok mindent együtt találtunk ki a partneremmel, Jakab Máriával közösen. Szerencsére kaptunk külső segítséget, egyfajta visszajelzést, és nagyszerű ötleteket Varró Krisztinától a súgónktól, és Boldizsár Tündétől, aki szintén a produkció mellé állt, mint technikai szakember. Nem mellesleg, mindketten nagyszerű színészek.

- Hogyan választottátok éppen ezt a történetet? Mi fogott meg benne?

Iványi Árpád: Tavaly ősszel Jakab Mária, aki amúgy ezer éves jóbarátom, egy alkalommal megkérdezte, lenne-e kedvem valami előadást csinálni, mert ő nagyon szeretné kipróbálni magát színpadon. Fontos elmondani, hogy ő előtte egy verset sem szavalt még közönség előtt... Mivel ismertem képességeit, és maximalizmusát, biztos voltam benne, hogy a dolog akár jól is elsülhet. Olyan előadáson gondolkodtunk, amihez két ember kell, egy férfi és egy nő, és ami kellőképpen izgalmas, és inspiratív ahhoz, hogy az ember megmutathassa színészi vénáit. Szinte rögtön a Tortúra jutott eszembe, amit egyébként már tinédzser korom óta szerettem volna színpadon látni.

- Mit szeretnél, hogy a nézők hogyan jöjjenek ki az előadás után?

Iványi Árpád: A mindenit! Ez nagyon tetszett! Mindenképpen megnézem újra!

- Hogyan került az előadásotok a Bakelitbe?

Iványi Árpád: Amikor kitaláltunk, hogy színpadra visszük a Tortúrát, hamarosan világossá vált számunkra, hogy olyan helyszínt kell keresnünk, ahol megvannak azok a technikai feltételek, amik egy ilyen előadáshoz elengedhetetlenek. Nem akartuk repertoáron játszani, kizárólag a saját szórakoztatásunkra egyszer-kétszer szerettük volna közönség elé tárni, de leginkább kamerára rögzíteni. A Bakelit befogadta a produkciót. Helyet, és próba lehetőséget biztosított, nagyszerű kivitelező készítette el a díszleteket. Miután Bauer Márton, a Bakelit vezetője felvetette, hogy ő ezt a darabot műsorra is akarja tűzni, nagyon meglepődtünk. Mivel mindketten ismeretlenek vagyunk a színész szakmában, nem gondoltuk, hogy közönséget tudunk majd toborozni az előadásra. Bízunk benne, hogy Stephen King neve, és a Tortúra sok érdeklődőt csalogat majd a nézőtérre, és ha sikerül helytállnunk, talán majd miattunk is megtelik a színház...

- Vannak-e további terveitek? Mit szeretnétek színpadra állítani?

Iványi Árpád: Vannak terveink, de még nem szeretném elkiabálni. Egy Marsha Norman, és egy Ingmar Bergman darab lebeg a szemem előtt...És szeretnénk majd valami vidámat is, ennyi tortúra után...

J

A Plafon Csoport novemberben két Szakonyi Károly egyfelvonásost mutat be a Bakelitben. Mindkét előadás egy házaspárról szól, az, hogy ugyanarról-e, vagy sem, az alkotók nyitott kérdésként hagyják. Az előadást ketten rendezik, és ketten is játszzák, Szabó Kristóf és Juhász Tünde, akik Gór Nagy Mária tanodájában együtt tanultak színházat.

- Hogy találtatok Szakonyi Károly szövegeire?

Véletlenül.....és véletlenek ugye nincsenek. Igazából a Magyar Művek Szemléje miatt történt így, amely 2009 júniusában hetedik alkalommal került megrendezésre Budapesten, a Pinceszínházban és az Új Színházban, a Bubik István Stúdiószínpadon. A Szemlén részt vehet - határainkon belülről és túlról - bármely felnőtt-, vagy diákszínjátszó együttes olyan prózai, verses vagy mozgásra épülő előadása, amely magyar szerző műve, vagy annak feldolgozása alapján készült. Kétszereplős darabot kerestünk, és rátaláltunk a Benn a szobában-ra. A Magyar Művek Szemléje egyben a Magyar Szín-Játékos Szövetség minősítő fesztiválja is. A Benn a szobában című előadás a Szemlén Ezüst Minősítést kapott. Szeretnénk ezúton is köszönetet mondani a Szakonyi Károlynak, aki lehetővé tette, hogy ezt a két nagyszerű darabot színpadra állíthassuk.

- Mi az bennük, ami kifejezi, ami foglalkoztat most titeket?

A boldogság keresése, a döntések felelőssége, vágyak és korlátok.

- Hogyan kezdtetek együtt dolgozni?

A Gór Nagy Mária Színitanodában voltunk csoporttársak. Megkértem Kristófot, hogy dolgozzon velem, és ő igent mondott. Azért őt, mert úgy gondoltam, hogy amilyen különbözőek vagyunk, olyan jól tudunk majd együtt dolgozni - és igazam lett.

- Azt írjátok a Benn a szobában szinopszisában, hogy egy átlagos házaspárról van szó - szerintetek fontos-e, hogy a színház rólunk, mindennapi emberekről szóljon?

Az élet igazán fontos kérdései nagyon hasonlóak egy császárnál, egy halásznál vagy egy mikrobiológusnál. Így ilyen szempontból nem az a fontos, hogy kiről, hanem hogy miről szól a darab.

Azért sem akartuk erőltetni azt, hogy A hentes a Benn a szobában folytatása, mert Szakonyi Károly több, mint egy évtizeddel később írta meg az előbbit, és egyetlen utalás sincs benne, hogy a két dráma összefügg. Mégis el lehet képzelni, hiszen míg az első egy gyermektelen, friss házaspárról szól, addig a másik egy kétgyermekes családról. Akár szólhatna is ugyanarról a párról, ezt a nézők eldönthetik.

- Szerintetek mi a színház funkciója ma? Nektek mi a célotok azzal, hogy ezt csináljátok?

- A benn szobábant már bemutattátok, A hentesnek most lesz a premierje, mennyire tartozik össze a két szöveg? Az előbbihez választottátok a másikat? Van-e valami a 2 előadás között, ami alapján azt lehet gondolni az utóbbi előbbiből fejlődik tovább? Másképp fogalmazva összeköti-e a 2 előadást a szerzőn és az előadókon kívül valami?

http://www.helyitema.hu/index2.php?option=com_content&do_pdf=1&id=5570  

http://nol.hu/cikk/490852/

http://www.antropos.hu/cikk.php?id=2384

http://www.origo.hu/programajanlo/20080419-itt-a-nyari-kocsma-szezon-corvinteto-fecske-jegkert-arter-jelen.html

http://www.ellenfeny.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=534:kulturalis-koezpontok-a-varos-peremen-&catid=6:fokuszban&Itemid=52

http://viip.tv/zene/Riportok_rendezvenyek/PEP_Magazin_tavaszi_lapbemutato_parti

Gogol monodrámája nagy kihívás egy színész számára, nemcsak mert végig egyszemélyes színpadi jelenlétre van szükség, hanem azért is, mert azt kell benne eljátszani, ahogy magányosságában fokozatosan megőrül valaki.

Az előadás kapcsán Juhász Bálint beszélgetett a színésszel.
„Egy óra húsz perc alatt fokozatosan megőrülni: mondanám, hogy bárki kipróbálhatja..."
Beszélgetés Ádok Róberttel

Ádok Robi színész és operatőr, az Algyői Móra Ferenc Népszínház tagja, akikkel idén ősszel három különböző előadást is játszanak a Bakelitben, elsőként Gogol monodrámáját, Az őrült naplóját, ennek kapcsán beszélgettünk egy pesti kocsmában. Mindketten biciklivel érkeztünk, én Budáról, ő Pest egy másik szögletéből, és bár eredetileg szegedi, ő kalauzolt telefonon keresztül az egyik kedvenc törzshelye felé. A spórolás mellett a gyorsaság és a kondíció is szerepet játszik abban, hogy Robi biciklivel jár. Miközben az interjú után ugyanattól a kerítéstől oldoztuk el a járgányunkat, elmesélte, hogy a párjával, Pál Anitával, aki szintén játszik a társulatban, és a Csehov-estjükben, illetve a Bűntény a Kecske-szigeten című készülő előadásukban is szerepel, mindketten két kerékkel közlekednek, ha tehetik.

- Te Budapesten laksz?

Ádok Róbert: Igen, a párommal itt lakunk. De lejárunk Algyőre, ami Szeged mellett van. Mi eredetileg szegediek vagyunk

- Hogy kerültetek a Bakelitbe?

Ádok Róbert: Én Gogol darabját, az Az őrült naplóját játszottam a Lukács Andor színházában...

- A Sanyi és Arankában?

Várjuk azok jelentkezését, akik hosszabb-rövidebb ideig a Hazai Fésűsfonó Gyárban dolgoztak, vagy ismernek olyan embert a baráti körükben, családjukban, környezetükben, akik itt dolgoztak.

Továbbá várjuk azoknak a jelentkezését is, akik bármiféle dokumentummal, fényképpel, emlékkel rendelkeznek a Hazai Fésűsfonóról.

Jelentkezni a szinhaz@bakelitstudio.hu e-mail címen, valamint a +36-1-347-0803, illetve a +36-30-516-5225-ös telefonszámokon lehet.

Pszichothriller két felvonásban

Annie Wilkes: Balázs Andrea
Paul Sheldon: Réti Barnabás

Rob Reiner "Misery"c. filmje alapján színpadra alkalmazta: Iványi Árpád
Fény: Király Tamás
Hang: Solymosi Zoltán
Díszlet/Jelmez: Iványi Árpád

Súlyos autóbaleset éri a behavazott, néptelen coloradói országúton Paul Sheldont, a fiatal népszerű regényírót. Szerencséjére az egyik rajongója találja meg és siet a segítségére. Annie Wilkes, aki ráadásul szakképzett ápolónö, a saját házában helyezi biztonságba a mozgásképtelen írót. A középkorú nő rajong Sheldon regényhőséért, Miseryért. Az ápolásnak azonban csak nem akar vége szakadni...

Az előadást Fáy Miklós beválogatta a 2010-es Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába! 

Gratulálunk az alkotóknak!

Az előadás dramaturgjával, Boros Kingával készült interjúnkat itt olvashatjátok!

20/20

A marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 című előadása az első olyan produkció Romániában, amely a román-magyar társadalmi együttélést, a kétnyelvűséget és az ezekből adódó emberi helyzeteket és konfliktusokat, konkrétan az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott etnikai zavargásokat a színház eszközeivel tematizálja. A fekete március néven elhíresült események és az azokhoz való viszonyulás húsz év távlatából is meghatározzák Marosvásárhely közhangulatát és román-magyar kapcsolatait, amennyiben tudatosan vagy öntudatlanul viszonyulunk hozzá: a politikai diskurzusban gyakran említődik a fekete március (legutóbb az RMDSZ-nek a magyar intézményvezetők leváltása kapcsán zajlott kampányában), a történelemtankönyvek azonban egyáltalán nem említik ezt a történelmi eseményt, mint ahogy a romániai kisebbségek létét, társadalmi és történelmi szerepét sem tárgyalják; a város intézményeiben egymás mellett dolgoznak a különböző nemzetiségek (például a két tagozattal működő Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban), az együttműködés azonban nem jellemző. Előadásunk ezeket a viszonyulásokat kísérli meg felfejteni és színpadi szituációvá fogalmazni, nemcsak a választott témájával, hanem a műfaj eredendő közvetlenségével élve.

A pártatlanságot és a nézőpontok többféleségét garantálja az, hogy az előadás alkotócsapata öt marosvásárhelyi magyar színészből (Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Korpos András, Sebestyén Aba, Tompa Klára) és öt bukaresti román színészből (Virgil Aioanei, Carmen Florescu, Mădălina Ghiţescu, Rolando Matsangos, Cristina Toma), valamint Gianina Cărbunariu bukaresti író-rendezőből és Boros Kinga fordító-dramaturgból áll. Az előadás előkészületei a hagyományos színházi munkamódszertől eltérően dokumentálódással kezdődtek: a korabeli sajtó és az idő közben készült dokumentumfilmek, elemzések vizsgálatán kívül a csapat több mint ötven interjút készített az eseményekben részt vevő, vagy a hatásokat közvetve megélő ismert és közemberekkel. Az ebben az anyagban talált témákat, személyes történeteket a színészek improvizáció formájában dolgozták fel. Az előadás szövege és mozaikszerű struktúrája ezt követően a rendezéssel párhuzamosan alakult ki. A 20/20 nyitott dramaturgiájából fakadóan nem törekszik a történelmi rekonstrukcióra, hanem a néző nyugtalanítását, a kérdésfeltevést, ezáltal pedig a társadalmi viszonyok tudatosítását célozza. Ennek értelmében az egyes előadásokhoz szervesen hozzátartozik a közönséggel való beszélgetés, amely esetenként az előadás továbbalakulását is eredményezheti. A dokumentálódás során azt tapasztaltuk, hogy mindazon megkérdezettek, akik kezdetben úgy vélték, nem szabad bolygatni a múltat, a beszélgetés után szükségesnek érezték azt. A Yorick előadása, ellentétben a politikai szlogenekkel, valódi interkulturális párbeszédet szül, amely az első lépést jelenti a kölcsönös frusztrációk feloldása és a tolerancia felé.

Pótelőadások: március 29., 30., 31., 20:00.

Elnézést kérünk a kellemetlenségért!